Jól tudom, hogy ebben a korban
nem lehet az első a sorban,
aki
bármiféle értéket mutat és nem
egy hamis képet.

Ember,
most habzsolod tudatlan az élvezetet,
de mi lesz, ha egyszer az életedért kell küzdened?
Ha elhagy mindenki és egymagadban
marcangolod húsod, rágod csontjaid?
Mert Te eddig a felhőkben jártál, de letaszítottak.
Én a Pokol küldötte vagyok, gyere
meglakoltatlak.
Sírva fogsz szánakozni, hogy betakarjon a sötétség...
Nocsak. Hát nem te vagy a megtestesült tökély?

Felesleges vagy mégis lételem

Nem vagyok céltalan, csupán nem tudom veled mit kezdjek.
Csak ültél a sarokban, a sötét előtérben,
bámulok és a miért-et kérdezgetem.
Újra. És újra. És újra.

Vihar előtti csend: bámulok abba az
idióta meghatározhatatlan szemedbe.
Mondtam már hogy tetszenek? Nem?
Nem is fogom. Újra megkérdezem:
Miért? És miért?    És miért?!

Látom a lelkedből, a szemed meg látja az arcomon,
hogy nekem nem elég egy fél-válasz.
Nem csak a jelenre vonatkozik.
Oka van. Áruld el. Miért?

Hogy miért csak én látom amit más nem?
Hogy miért nem látja más azt amit én igen?
Hogy miért hagytál akkor?
És most... miért nem hagysz már...?

De tudom, te nem érzed. Majd elköltözünk, házat veszünk,
munkába állunk, vagy talán nem. Úgy döntünk,
hogy nem leszünk a gépezet rabszolgái, csak hippi vándorként
szeljük az utakat, mert 'csak egy életünk van' .

Felesleges vagy mégis lételem.
Utálom ha valami annyira radikális, mint én.
De azt még jobban utálom, hogy te idézted elő.

Szólnál, de már nem számít. Nem is érdekel.
Az idő lejárt, a válaszom pedig sehol.
Belepiszkáltál a magányomba, de nem, nem zavar.
Kiestél mint egy szélső kártyalap és összeomlott a váram.
Innentől pedig az Úr irgalmazzon annak a pogány testednek, ha még egyszer összefutunk.

" A nő számára a szerelem olyan, 

   mint a férfi számára a háború:

  

                             a leghalálosabb veszély."

            - Salem

Azért van ilyen rohadt meleg idő, mert Isten annyira segítőkész, hogy hozzá akar szoktatni minket a pokol forrongó bugyraihoz, ahova az egész emberiséget szánja.

Tudom, hogy úgy belenőhetek abba, aki valójában vagyok vagy lehetek, mint ahogy egy növény belenő abba a lénybe, akivé akkor válik, ha egy jó kertész neveli, aki érti a növényt. A növényt sem lehet megjavítani. Meg lehet adni a számára azt, amire szüksége van. Lehet, hogy több napsugárra van szüksége, lehet, hogy egyszerűen csak szeretni kell. Ha bajban lennék, akkor lehet, hogy nekem is csak egy olyan emberre lenne szükségem, aki szeretne. Ha megtalálnám, akkor sokkal jobban érezném magam, mint akkor, ha olyasvalakivel találkoznék, aki meg akar javítani. Aki meg akar javítani, az nem szeret. Ez biztos.

október huszonhét - bárcsak kilöktelek volna egy busz elé
december egy - először húztál szemembe örömkönnyet
december tizenhét - a hazug felfedi kilétét

Sehol sem mutatkoztak az élet jelei

13, 9


Minden gyűlöletem egy képbe sűrűsödött. Meghatározott és pontatlan.
Pillanatnyilag mi a helyes reakció? Kihagytam. A képzeletemből
csak kidobtam és folytattam a kedvenc kikapcsolódásom. Sértett a gond-
talanság, főleg azért mert a kezdeti fájdalmat én okoztam.

Hazafele a kietlen lakóhely látványa volt a legrémisztőbb. Részben, mert
részese vagyok.  Egy pillanatra néztem csak
körül. Üres volt az út melletti játszótér,
a fakuckó még a sétány sem zsongott, ahogy
szokott. Az egykor virágzó közösség mára
leáldozott. Az ég falat emelt a fejem
felé, sűrűt és morcosat.
Már sírni akartak épp, de megelőzték az
erős lökések. Szó szerint löktek. Megfogták
a nyakamban kényelmesen kucorodó
sálat és húzták el-el, amíg az egész többször
nem tekeredett. Csak pislogtam
és utána kaptam. A hajamat borzolták.
Próbáltak mozdítani, de képtelen voltam
akárcsak az útjukból félre állni. Velük
szemben, letaglózott a semmi látványa.
Majd újabb lökések jöttek  felém, éreztem,
én voltam a céljuk. Vinni akartak belőlem
egy darabot.
 A bennem megmaradt élőt is
vinni akarták, hogy az egész tér soha ne
legyen már a régi.

Fel akartak emelni, valahol a távolban
lerakni és tovamenni, mindegy mit, csak az
útból eltakarítani.
Miután többszöri próbálkozásra sem
sikerült, bőszült vihar tört ki.
Ez volt a végjátszma. Én pedig csak hagytam, hogy
átjárjon mindaz amivel sosem tudtam
megbékélni.
Ezzel és az érzéssel, hogy elkaptak, indultam.
Sarokba szorítottak, megtéptek, megrágtak,
kiköptek és a halálnak végül meghagytak.

Utolsó gondolatként mosolyra húzódott a szám. Ez volt a pillanat amikor egy Pszeudocephalium végre igazán virágnak érezhette magát...

Ha választanod kell köztem és valaki más között, ne válassz engem, félreállok. 
Képtelen lennék olyan valakivel lenni, aki bizonytalan abban, hogy engem akar, akinek mérlegelnie kell.
Nem versengek senkivel, megkönnyítem a dolgod.
Nem leszek egy választás eredménye, egy hamis győzelem élvezője, amiben mindig ott lebegne, a mi lett volna, ha nem engem… 
Tisztában vagyok azzal, hogy mit érek, hogy mit tudok adni, és ezért mit érdemlek. Megérdemlem, hogy az első és egyetlen legyek.
Ne válassz engem, mert én már nem téged választalak…

Bordahajtogató

...
a naplemente az giccses, de 
mindig gyönyörű, 
s a gyönyörű valahogy kicsit 
mindig szomorú. 

A kezed tedd szét, hogy érezd, 
milyen, ha a madár 
oly magasan, hogy a csőrébe 
férjen be a táj, 
te a virágot, én meg csak a tövist 
szeretem, 
nekem ne mondd, hogy bocsánat, 
ilyen a szerelem!  

Egykor

Legsötétebb órámban majd elvesztem az eszem,
s bár tudatosan döntök, mégis rosszul cselekszem.

Nekem vagy talán már másnak

Azon gondolkodtam, hogy vajon
eszedbe jutok-e még néha nap?
Amikor van egy kis időd magadban
megnézni a múltadat.
Ott vagyok egy részében, de olyan vontatottan...
Beékelődtem a hófehér írólapra,
mint egy fekete folt tinta.
Telik az idő, de bár ne ilyen lassan
a szél időnként az illatodat is elhozza,
hogy újra, csak még utoljára rád gondoljak.
Néha jó lenne beszélgetni, de nem veled,
nem érdekel a lényed, csak a véleményed
az igaz, tiszta, őszinte részed az életben.
Mogorva a Nap, az éjjel sem szebb
Vérző emlékekkel nyugovóra térek.
Ellentétes gondolatok mozdítják a fejem.
A szívem itt maradna, az eszem továbbmenne...

Simon Márton - És még egy délelőtt

És még egy délelőtt

A többiről alig kell, vagy csak nem tudok, és a java úgyis megmarad,
de arról a téli fényektől derengő délelőttről érdemes talán.
Megemlékezni egy folyosóról, ami egyébként lényegtelen volt,
felírni, mint egy telefonszámot, pontosan, megfogalmazni, mint egy
használati utasítást – csomagmegőrző szekrény vagy terhességi teszt.
Ahogy abban a jellegtelen szombat délelőttben, az udvar felé menet,
a hosszú, kékesszürke fényben, kialvatlanul és másnaposan,
végighúztam a kezem a csempés falon, és hideg volt, és erről te jutottál eszembe.
Nem tudom pontosan miért, ez nem az eleje volt és nem a vége,
nem volt tehát logikus, de a hideg lábaid jutottak eszembe róla, amiket
a hasamhoz szoktál nyomni alvás előtt – pedig akkoriban már külön aludtunk.
Azon gondolkodtam, hogy valószínű neked valami egész más jár most a fejedben,
ülsz, eszel, talán még föl se keltél, vagy bárhogy is, de nem gondolsz rám.
Nem lenne rossz tudni, gondoltam és eléggé remegett a gyomrom,
hogy később, ha majd valaki más mellett alszol egyedül,
én meg szabad leszek, mint egy pontatlanul felírt telefonszám,
vagy tárgytalan használati utasítás, szóval jó lett volna tudni,
hogy néha szenvedni fogsz, és mindenről én – – – tél volt és azt akartam,
hogy mindenről ami hideg, én jussak eszedbe. Szédültem, hiányoztál,
és mire kiértem az udvarra, arra gondoltam, hogy ez az egész: én, a fák,
ez a kert, ez a szombat, minden, ez valószínűleg nincs, nem is volt soha, nem lesz,
hogy engem csak te képzelsz, erre gondoltam, és jó volt.