Sehol sem mutatkoztak az élet jelei

13, 9


Minden gyűlöletem egy képbe sűrűsödött. Meghatározott és pontatlan.
Pillanatnyilag mi a helyes reakció? Kihagytam. A képzeletemből
csak kidobtam és folytattam a kedvenc kikapcsolódásom. Sértett a gond-
talanság, főleg azért mert a kezdeti fájdalmat én okoztam.

Hazafele a kietlen lakóhely látványa volt a legrémisztőbb. Részben, mert
részese vagyok.  Egy pillanatra néztem csak
körül. Üres volt az út melletti játszótér,
a fakuckó még a sétány sem zsongott, ahogy
szokott. Az egykor virágzó közösség mára
leáldozott. Az ég falat emelt a fejem
felé, sűrűt és morcosat.
Már sírni akartak épp, de megelőzték az
erős lökések. Szó szerint löktek. Megfogták
a nyakamban kényelmesen kucorodó
sálat és húzták el-el, amíg az egész többször
nem tekeredett. Csak pislogtam
és utána kaptam. A hajamat borzolták.
Próbáltak mozdítani, de képtelen voltam
akárcsak az útjukból félre állni. Velük
szemben, letaglózott a semmi látványa.
Majd újabb lökések jöttek  felém, éreztem,
én voltam a céljuk. Vinni akartak belőlem
egy darabot.
 A bennem megmaradt élőt is
vinni akarták, hogy az egész tér soha ne
legyen már a régi.

Fel akartak emelni, valahol a távolban
lerakni és tovamenni, mindegy mit, csak az
útból eltakarítani.
Miután többszöri próbálkozásra sem
sikerült, bőszült vihar tört ki.
Ez volt a végjátszma. Én pedig csak hagytam, hogy
átjárjon mindaz amivel sosem tudtam
megbékélni.
Ezzel és az érzéssel, hogy elkaptak, indultam.
Sarokba szorítottak, megtéptek, megrágtak,
kiköptek és a halálnak végül meghagytak.

Utolsó gondolatként mosolyra húzódott a szám. Ez volt a pillanat amikor egy Pszeudocephalium végre igazán virágnak érezhette magát...