Mégsem valódi.

Amikor szomorú vagy és magányos, akkor minden fájdalmad a lelkedből kitörni készül.
Mégsem engeded, csak csendben ülsz, visszatartod könnyeid, hogy a külvilág még csak ne is gyanakodjon, hogy milyen vihar tombol ott bent.
Akkor gondolsz bele jobban dolgokba, elmélyülsz témákban, és a végén oda lyukadsz ki hogy még rosszabb lesz. Neked.
Ilyenkor vagy úgy, hogy elzárnád magad a külvilágtól, hogy te, és csakis egyedül te és a gondolataid lehessenek benne.
Egy burokban lennél, ami áttörhetetlen, egyedül belülről lehet csak feloldani.
Egy burokban, amely egyre mélyebbre és mélyebbre visz.De ez egyáltalán nem érdekel. A napvilág már nem tud örömet okozni vagy mosolyt csalni az arcodra.
Egyre hidegebb lesz bent és már a gondolataid sem ragyogják be elmédet. Egy kicsit megfakul minden. Ez csak egy kis ideig tart, majd melegség áraszt el és sugárzó fényt látsz.
Már a fejedben sem a magány vagy a szomorúság van.
A dolgoknak ismét visszatér a színük, de minden olyan más, olyan élettelen.
Gyönyörű, mégsem valódi...

/Kim/