Néha belegondolhatnál abba is hogy neki milyen. Gondold ez milyen nehéz lehet.
Csak úgy itt hagyta. Puszta egyszerűséggel. De sajnos már rég fel volt készülve. Rég érezte az elkövetkező magány hűvös, csalódott szelét. Minden találkozásnál, minden hajnalig nyúló beszélgetésnél. Pedig azt hitte ez igazi lesz. Hogy örökre tart.Sosem volt még semmiben sem ilyen biztos. Minden figyelmet megadott. Minden kérését teljesítette.
De hamar vége szakadt..
Beleharapott az 'Élet' nevű édességbe. Pedig kimondottan saját felelősségre adták.
Míg ő csak kicsiket falatozott, a másik már az egészet behabzsolta. Nem akarta magát azon a szinten tartani. Nem volt meg a kellő önbizalma. Belecsúszott a folyóba, és az ár darabokra szedte és beépítette medrébe.
Nem volt önző és kapzsi, nem csak magának akarta. És mégis őt hagyták el.
Elhagyta az Álca miatt. Örökre.
De megfogadta hogy soha többé nem esik be a csapdába. A maga ura. Az emberi érzéseket kiölte, hogy csakis egyedül legyen. Több emberfia ne árthasson mélyen érző szívének. Annak a szívnek ami többször tört darabokra, s azok is pici szilánkokra. Ahányszor elhagyták, ő annyiszor állt talpra. Szívét minden alkalommal kimetszette mellkasából, hogy össze tudja újra rakni. Néha nehezen ment. A végső munkát érzelmes könnyei forrasztották össze. Sokszor nem helyezte vissza, miután kész lett. Csak leült, kezében szívével és elgondolkodott: "Mi lenne, ha te nem lennél? Mi lenne akkor, ha az eszem után megyek, és nem a szívem felé?" - De volt hogy tudta a választ: "Akkor most nem lennél egyedül." Napokat töltött bezárkózva, majd rájött a titok nyitjára. Nincs szüksége érzésekre, csak bajt hoznak. Elzárta hogy sose találják meg - még maga sem.
Onnantól kezdve nem látta barátját. Nem tartotta vele a kapcsolatot. Nem találkozott senkivel.
Azóta persze sok idő eltelt.
Azóta ültetett egy fát, aminek gyökerei és ágai kiterjedtek. Évről évre nagyobb árnyékot lelt alattuk, és ezzel együtt évről évre sötétebb lett élete.
Végóráiban leült a fa alá, felnézett az égre, és csak annyit nyögött:"A barátom voltál!"
Eljött a megmérettetés órája. Nem küzdött. Tudta, hogy nincs miért.
Nem hiányzott neki a szíve. Nem hiányzott neki a barátja. Nem hiányzott senkinek.
Testét saját növénye falta fel. Beleépült törzsébe, egész konkrétan a szívébe. Olyan sok éven keresztül búslakodott alatta. Amíg lelke a világosság kapuin át nem ment, odaadta a fája az ő saját szívét.
Egy élőlény azért mégis törődött vele. Testét törzsébe zárta és soha nem engedte.
/Kim/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése