"Ha valamit akartam, mindig leráztak valamivel. A legtöbbször azzal, hogy: "Most nem érek rá."
Pedig nem akarok rivaldafénybe kerülni, csupán annyit hogy néha-néha szánjanak rám egy percet vagy érdeklődjenek. De nekik még ez is sok volt. Teljesen természetesnek veszik a dolgokat, mintha minden az én dolgom lett volna.
Ha beteg voltam nem szóltam senkinek, próbáltam magamat gyógyítani, ők csak akkor jöttek rá, amikor az ájulás szélére kerültem.
Ha volt valami új hírem a suliból, jött a szokásos: "Nincs most rád időm."
Időről-időre szomorúbb és magányosabb lettem. Elfogytak, akik szeretnek.
Mindent magamnak kellett megoldanom. Munkát is magamnak szereztem. És soha semmiféle bíztatást nem kaptam.Semmi "Ügyes vagy, büszke vagyok rád!", semmi "Gratulálok!"
Egy árva kukkot nem kaptam.
Már gyerekkorom óta tudtam, hogy nem bízhatok az emberekben.Mindig hátat fordítanak. Nem kivétel ez alól ők sem.
De összeszedtem magam, bevontam magam egy erős páncélba, hogy ne lássák az emberek, ki is vagyok valójában. Nem kellett, hogy megismerjenek!
Míg kialakítottam magamnak egy stílust. A sajátomat.
Megtanultam a magam útját járni, ami sokszor életveszély volt. Őrjöngő tinédzser voltam, szerettem a metál zenét és senki nem szólhatott bele abba, amit csinálok!"
/részlet/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése