Nem vagyok céltalan, csupán nem tudom veled mit kezdjek.
Csak ültél a sarokban, a sötét előtérben,
bámulok és a miért-et kérdezgetem.
Újra. És újra. És újra.
Vihar előtti csend: bámulok abba az
idióta meghatározhatatlan szemedbe.
Mondtam már hogy tetszenek? Nem?
Nem is fogom. Újra megkérdezem:
Miért? És miért? És miért?!
Látom a lelkedből, a szemed meg látja az arcomon,
hogy nekem nem elég egy fél-válasz.
Nem csak a jelenre vonatkozik.
Oka van. Áruld el. Miért?
Hogy miért csak én látom amit más nem?
Hogy miért nem látja más azt amit én igen?
Hogy miért hagytál akkor?
És most... miért nem hagysz már...?
De tudom, te nem érzed. Majd elköltözünk, házat veszünk,
munkába állunk, vagy talán nem. Úgy döntünk,
hogy nem leszünk a gépezet rabszolgái, csak hippi vándorként
szeljük az utakat, mert 'csak egy életünk van' .
Felesleges vagy mégis lételem.
Utálom ha valami annyira radikális, mint én.
De azt még jobban utálom, hogy te idézted elő.
Szólnál, de már nem számít. Nem is érdekel.
Az idő lejárt, a válaszom pedig sehol.
Belepiszkáltál a magányomba, de nem, nem zavar.
Kiestél mint egy szélső kártyalap és összeomlott a váram.
Innentől pedig az Úr irgalmazzon annak a pogány testednek, ha még egyszer összefutunk.
